Mind the Gap and Look left!

Írhatnám úgy is, hogy az ölembe pottyant egy szélmalom. Kalandos – vagy inkább csak belül volt az – vasárnap délután történt meg tegnap. Onnan indul az egész, hogy a szombati műszak kissé borzalmasra sikeredett, teljesen elfogyott az angolom a fejemben. Sokszor egyáltalán semmit nem értettem, amit hozzám beszélve mondtak, a csetelős történetekből egyáltalán, sőt még az is előfordult, hogy a fejemben benne volt a válaszmondat és sehogyse tudtam azt elmondani. Totális pánikreakció lehet ez. Ráadásul most egészen sokszor éreztették, hogy fárasztó vagyok ezzel a nemértéssel. Ráadásul ott bent sorra potyognak ki a dolgok a kezemből, vagy fordulnak rossz irányba a gépek, eszközök, jajj, néha semmi se sikerül. A következő heti beosztáson mintha ez látszana, éppen hogy csak kaptam pár órát. Az aggódás már szinte bőrszínemmé vált, nem csoda.

Azért próbáltam aludni rendesen, előtte hallgattam az angol dumát a mp3-játszóról, aztán vasárnap egész délelőtt a netes nyelvtanulós oldaljaimon szórakoztam, meg mesét olvastam és faltam a sajtos olvasztott szendvicseket. Estére az elmacskásodott végtagjaimat meg kellett járatni, nagy feltápászkodás után belevágtam a londoni rengetegbe.

Postmill Close, Shirley, CR0 5DY

Éppen nem esett, hanem inkább szél fújt és az égivíz szürke dunyhákba csavarodva feküdt nyugodtan, nosza, fotómasina a táskába és irány a valamerre. Még térképet se vittem, csak egy sapkát és az utcasarkon a megszokott jobb kanyar helyett most balra mentem. Pár háztömbig ismerős volt a vidék, egyszer már kavarogtam erre, akkor is vasárnap volt, csak akkor még április, mindenesetre a tulipánoknak és a bazsarózsás bokornak már híre-hamva sincs.

Az Addiscombe Road tekergett felfelé a ‘hegyre’ és először olyan házak között vezetett, amelyeket leginkább és előszeretettel indiai családok laknak, közösségi ház, nyugdíjasház, imaház, volt ott minden. Még tovább – teljesen külfalu következett, hosszú útszakaszok buszmegállók nélkül, és egyre nagyobb kertek, parkolók, egyre nagyobb vityillókkal. Sűrűn kattogtattam a mobillal.

Mivel térkép nélkül jöttem, hagyatkoznom kellett az otthon régebben böngészett oldalak emléknyomaira és a buszmegállók mini-térképeire, valamint volt egy egészen nagy villamos-táblázat is az egyik megállóban, innen jött az ötlet, hogy akkor elmegyek oda, ahol a két villamosvonal szétágazik, aztán tovább Shirley felé és aztán maximum visszafordulok. Nem tűnt nagynak a távolság és még csak hat óra volt. Kellemes naplementés fények voltak, az a jó ebben és itt, hogy nem múlik el hamar az egész, hanem egészen sokáig megmarad – ellentétben az otthon megszokottakkal. Csoszogok hát tovább, figyelem – sokszor szájtátva – a házakat, az előttük parkoló verdákat, a változatosságot és azt, hogy élő ember sehol nem látszik, viszont némely ház ajtaja igencsak lazán volt behajtva. Errefelé amúgy csak fehérbőrű lakosságot láttam, már aki előjött vagy éppen kóválygott valamerre, abszolút nem mérvadó statisztikailag.

Egy kicsit később megint találkoztam a villamos-táblával, elértem az elágazáshoz, és ott láttam egy olyan megállót, hogy Windmill. Nosza, el oda! Megnézni! Felderült a kedvem, hátha bekukucskálhatok egy kerítésen, vagy lesz akármi látnivaló! Útközben jelzett a tábla golfpályát és egyéb hatalmas zöld területeket.

A legnagyobb elágazásnál volt egy iskola, Trinity School, akkora füves területtel maga körül és persze sportpályával, saját dombbal, lelátóval, miegymás, mint otthon egy negyed megye. Kocogok tovább, vagyis inkább fújtatok, erős kaptató következett és Old Shirley falucskának elnevezett kertes házas rész. Majd utána egész nagy kertes házas rész jött és jobbról egy bazi nagy erdő, amelynek igazán Robin Hood szaga volt. Na persze, mert egész reggel zuhogott és most is voltak szürkehasúak az égen. Kezdtem is parázni, na ez jóval nagyobb távolság lesz, mint amire becslést tettem a térkép alapján.

Tulajdonképpen nem volt az, mert alig volt egy óra az egész út, megkerültem a Royal Park nevű társaság egyik kis erdős ligetjét, balról végig olyan házakkal, ahol akár James Bondos krimit is lehetne forgatni (lepukkantra álcázott borostyános házak), és még számos magánút, magánbejárattal és kapusházzal. Közben az úton jelentős a forgalom, a piros buszok is sűrűn jártak. Kiszámoltam, hol érem el a villamos vonalát, három pirosbusznyi megállóval arrébb, hát valahogy csak meglesz… Meg is lett, a dombtetőn, ahonnan már majdnem le lehetett látni a városra egy kicsit – régi vágyam megtalálni a város valamelyik szélét -, ám a hatalmas lombok miatt milliméteres nyiladékokkal találkoztam csak, a sasszememnek hála, abból se láttam sokat. Na de legalább tudom, merre kell nézni…

A villamosmegállónál meginogtam, majdnem fel is szálltam a járgányra, csak nem tudtam jegyet venni, mert a papír ötfontosomat nem vette be az automata. Aztán inkább kocogtam a villamossínek mellett, remek járda volt a legtöbb helyen, szó nem érheti az angolokat ezért. Hanem a villamos megint egy erdős rész közepén vágott át, a gyalogút is kanyargott a sötét helyeken, de nem csak jobbra és balra, hanem le és fel is, ereszkedtünk a ‘hegyről’. Közben nyolc óra felé kanyarodott a mutató, a sötétszürke felhők is közelebb jöttek, a város megint egy másik arcát hozta, kezdett zsibbadni a talpam és a talált szélmalmos fotók is nyomták a vállamat, na ez költői túlzás, de nem túl jó a backspace gombom…

Aztán a villamos-elágazás közelébe érve egy kicsit elfogyott a járda és egy fél kanyarral többet megtéve egészen elirányított a közlekedés, holott folyamatosan előre mentem. Az eltévedési fokozatot még nem értem el, helyette jókora kerülőt kellett tenni, még egy parkot körbementem, kezdtem éhes lenni és csöpögött az eső. Viszont fájdalomdíjként ragyogó aranyfény jött a felhők alól, akkor járhatott a nap egészen lemenőbe és vörös helyett aranyszürke lett minden. Vagányul nézett ki a sárga és a barna téglás nyomi angol házfalakon. Kilenckor aztán beértem az East Croydon vasútállomáshoz, lezuhant az összes égvíz és ettem a Burger Kingben egy mentás feketecsokis fagyit. Mire felolvadtak a fogaim, elállt az eső és hazakocogtam a fényképekkel. És abba is hagytam az aggódást és jól elfáradtam.

Többi kép holnap, illetve szélmalom ITT. Továbbá várható (kell még írnom) az összes szélmalomról, mert most tudtam meg, hogy négy van csak a régiek közül Londonban, ami a publikumnak elérhető. Egy már tervben volt Upminsterben, egy másikhoz már kétszer elindultam Wimbledonba, de ez a harmadik az, amit először  láttam és akkor hol lehet a negyedik? Kettőhöz egészen közel lakom, ez külön szerencse! Ráadásul itt is van Örökség Napok szeptember végén, ami külön csillagos esemény és a mostani vasárnapban csak annyi pechtényező van, hogy ha három órával korábban indulok el erre a kavargásra, akkor még éppen nyitva találom ezt a szélmalom-múzeumot, ingyenes tárlatvezetéssel. Naháp.

Igen, talán megszelídült ez az étel végre… Pirítógép, vaj, lekvár. Egészen rendben van. Meglepődve figyeltem, hogy a toaster karmai között ez a buci nem szárad, hanem izzad. Kiengedi magából a zsiradékot. Hümmögés után kiáltott az eset, majd lekvár.

Reggel nagyon örültem a konyhába besütő napfénynek, egy régi Bártfai utcás albérlésre emlékeztetett (pozitív, pozitív), a vízforraló és a toaster kettőse meleg reggelit alkotott, fényképeztem.

És előkerült egy dalszöveg KEEP ON MOVING megnéztem a zenét is hozzá a tecsőn, hát nem lesz az enyém, de az első versszak pont a reggelt adja vissza.

I woke up today with this feeling.
Better things are coming my way.
I know the sunshine has a meaning,
And nothing left can get in my way

Az új lakások mindig rózsásak első pillantásra, az első napokban, majd aztán jönnek a nyüszögések, hol mozog a parketta, hol harap a vécédeszka, melyek a kapcsolhatatlan kapcsolók és a szomszéd kislány fuvolázik. Meg horkol a másik, vagy csapkodja a bejárati ajtót és nagyon rossz az ágymatrac. Szóval ideiglenes.

Ezzel az érzéssel ébredtem ma,
Hogy jobb dolgok kerülnek elém,
Tudom, hogy a napsütés ezt jelenti,
És semmi baj nem állhat utamba.

A pünkösdi hétvége az összes életemben a költözködés jegyében telt el. A pesti nehéz dobozaim hazakerültek a családi kacsaláb mellé, a londoni szutyok-lakásból is átpakoltam egy másikba. Ez a kéthetes-zújhely egészen világos, átszalad rajta a fény, nyugati tájolású szobám a ház eredeti nappalija volt, tíz centire van az íves ablak a járdától, persze köztönk van a kert is, és végül – itt veszek levegőt – ikeafa stílusban van berendezve. A lakók is tán pont ilyenek, ikeafa belül… na lesz itt is probléma a takarítás, de a ló túlsó oldalán lesz a nyugvópont, ehh. De velük legalább lehet beszélgetni, az is igaz, hogy leginkább a pénzről és az ivásról, de ebben már alakul a rutinom.

Továbbá újabb megfigyeléseket tettem.

A londonimagyar mint faj az alábbi fő jellemzőkkel rendelkezik:

- Előszeretettel társul magyarul beszélő bérlőtársi csoportokba, majd utána sírva kérdi, miért jönnek ide a magyarok, ha nem tudnak angolul? miért köcsög a főbérlő? miért nincs itt olyan kaja, mint otthon?

- A legfőbb tevékenysége a munkaidőmentes napszakokban: filmnézés, majd filmnézés, végül sörivás a filmnézés után. Néha közben is.

- Információs hálózata alapvetően a többi magyar-házlakóinak viselt és ügyes dolgaira alapozódik, amely kiterjed némely munkahelyekre is és az információs hálózaton az információ áramlási sebessége néha vetekedik a fény sebességével. Magyarmagyarul megy a körbefikázás és a pletyka.

- Hosszas rábeszélés és ellenpéldák felhozatala után is úgy vélekedik, hogy az angolok hülyék. És szörnyűek és disznók. Ebbe a kategóriába simán beleértendő az országban élő összes paki, hindu, japó, feka, arab, muzi, brazza, lengyel és még a többi szleng is, a gangsta főleg. Magyarmagyarul rasszizmusnak hívják ezt.

- Hosszas rábeszélés után sem érzi azt, hogy itt tárt karokkal fogadják és nem dörgölik szóval és tettel az orra alá, hogy minekjött idegen és milyen hülye, mert nem érti a nyelvet. Holott az ország fele szintén nem tud angolul, csak a get-take-can vonalon makog.

Készítettem fényképeket a sorházunkról, a megszelidített crumpler-ről és ismét a szobáról, ma még tervezek egy posta-látogatást és egy kis homeoffice-os ügyintézést a bohócnál. Valamint, Lenny Kravitz.

Úgy néz ki végre, hogy befejeződik a Sydenham biznisz. Holnap átmegyek egy másik házba, két hétre. Ma ráadásul kifizettem előre azt a két hetet, már csak le kell tölteni az időt. A főbérlő normális volt, igaz, most sok a másdolga, mert a ház kitakaríttatása, cuccpakolás és a többiek nyűgjei lefoglalják, annyira legalábbis, hogy kifizesse a szállítókat és a szemetest… a többit majd meglátjuk holnap reggel kilenckor. Gyorsan körbefényképeztem a házat, már legalábbis azt a részét, ahol előfordultam. Érdekes, az emeleten csak kétszer voltam fent a tíz hét alatt, de ott sincs semmi látnivaló, ajtók és lambéria minden, a szobák kollégium-style és ikea-minimál.

Vicces, hogy a kábé negyven kiló cuccom mekkora kupit képes okozni, ha kivonom belőle, hogy a negyede frissen mosott, akkor meg nem kupi. És amikor a lógatós dolgok száradtak, bevillant, hogy ez az egész egy szárítószekrény, ami meg egy kicsit labor-nosztalgia. De ma ezeken a csip-csup meditálásokon kívül nem történt. Megfőztem az utolsó vacs… jé, hát ennek meg pont olyan pörköltszaft kinézete lett… red leicester cheese… ízre kiváló, angol repertoár pozitív felére írom is már!

A teljes kiőrlésű lisztből gyártott pitára ráolvadt pár deka sajt, na agyő light-élet, gyertek kalóriák!

Este tíz múlt, odakint meleg van, tárva-nyitva minden, végre nyárillat van, a szomszéd aa család egész délután gajdolt és valamit ettek is a kerti füstben. Most meg a fiúk csavarták fel az erősítőt és falusi búcsúi bál van a konyhában, dobgép alapra tessék ráképzelni egy közepes Romantic nótázást, és közben egy diszkóscsávó hangja szól, aki lelkesíti a közönséget… Röviden összefoglalva, teljes az etnikai káosz az utcában, a fiúk még ki is mentek az udvarra és széles röhögések közepette cigánynótákat énekelnek hopp-hopp… legalább a macskabagzást elnyomja végre valami sörhangú dekoráció, a szomszédék meg tanulnak fájintos magyar virtust… na most elkezdődött az “Úgy szeretlek, úgy szeretlek” refrén, megyek, csenek sört…

Egy Britanniáról szóló tankönyvben találtam a képet, rögtön kiszedtem belőle ide, mert amolyan ‘egy képben s talán a lényeget’ módon fogja a helyzet kulcsát. Kijöttem ide, repültem, azóta sem találom az északot és az itteni világ olyan kékködösen működik…

Egy lépéssel máris előbbre jutottam a mostani kínzó kérdéseim válaszolásában. Kaptam egy kérdést, hogy amikor megérkeztem Londonba, mi tetszett és mi nem, körülbelül ez volt a kérdés kezdete és a kultúrsokk mibenlétéről kell majd beszámolnom. Korrekt kis kérdés ez, lassan két hete kotlok rajta, valahová el kll jutnom egyszercsak. Biztosan erről is álmodok mostanában.

Az étteremben is egy érdekes és feszült nap volt, nagy forgalom, vagy ahogy itt ezt mondják, ‘busy day’, bár ez a kifejezést mindenki használja és ha őszintén írjuk fel a tartalmát-értelmét, akkor arról van szó, hogy a normának számító láblógatáshoz képest dolgozni kellett folyamatosan, és nemcsak a bevándorlóknak, hanem az angoloknak is.

Melegem lett a végére, a kinti hő is már az észlelhető celziuszokba kúszott fel, aztán ha már amúgy is a központ felé vagyok, hát benéztem a könyvtárba. Egyszercsak előugrott az itt mutatott könyv és mindjárt az elején abból pár mondat. Az első kettőt rögtön írtam a noteszba, mert annyira a naphoz illett.

Látok egy szituációt, arról gondolok valamit, de nem tudom elmondani, mert az én szavaim (hiába tükrözöm angol szavakra) csak nem állnak össze mondatokká úgy, hogy átmenjen a megoldás a másikhoz. Ezen most jól megsokkosodtam és ha nagyon rámjön néha a hazamenés, akkor mindig veszek egy szótárat dühből, kinyitom valahol és elkezdem olvasni, ettől megnyugszom, felírok egy-két okos mondatot és továbbra sem értem az ángliusokat. Ahogyan beszélnek, az már tisztul, de amit beszélnek!?
(A könyv maga egy érdekes kiadvány, szótár, de úgy szótár, hogy nekünk is kell benne dolgozni. A-tól Z-ig vannak a fejezetek elnevezve és az A-s fejezetben a-betűvel kezdődő szavakkal foglalkozik. Például nekünk kell kitalálni – van egy ilyen rész a fejezetekben – hogy a felsorolt szavak mit jelentenek, mindegyikhez van három választás melléírva. Van benne még szógyűjtemény, értés-ellenőrző gyakorlat és számos más apróság, ami segít abban, hogy ellenőrizzük, vajon elég sok szót ismerünk már ösztönösen és pontosan, vagy van még valahol tanulnivaló. Belelapoztam, nem egy upper-intermediate szint, hanem még tudományosabb. Ezért az idézetért viszont érdemes volt elkezdeni a bevezetést.)

Csendesen szemerkél az eső, nincs az a gatyarohasztó meleg, tegnap megbeszéltük a helyiekkel, hogy ez Anglia, ennyi a nyár. Most már nyár van és ilyen lesz őszig, néha majd persze jobban süt a nap. Azon gondolkodom, hogy régebben otthon, amikor azok a forróságok voltak, meg amikor kinyiffant a lázmérő a szobaasztalon csak úgy fekvésében, olyan levegő jött be az ablakon, na akkor sokszor mondogattam, hogy “de nagyo kiegyeznék a mindennapi 24 fokkal!” Tessék, itt van most meg.

Egyébként napfényhez a sok eső ellenére egészen jól hozzá lehet jutni, mert mostanában roppant sokat világos van és ez jó.

Kifigyeltem, hogy nagyon-nagyon sokszor az ángliusok is úgy kezdik a beszélgetést, hogy lecsekkolják egymást, mi a véleményük az éppen adott időjárásról. Az esőre elég sok szavuk van, tényleg, azt a ‘rain’-t, amit nálunk úgy nyomatnak a tankönyvek, azt itt csak a nagyon tudományos időjárásjelentések említik, a közepesen populárisak emlegetik, de inkább ragozott változatban mondják a nap jellemzésére, hogy ‘rainy’. Hétköznap meg water, shower, humid, drizzly… Néha van úgy, hogy szidják, aztán gyorsan témát váltanak. Pont mint nálunk a politia, kezdetnek jó lesz, kicsit lehet szidni, aztán ezután jöhet is a fő téma.

Egyébként további megfigyeléseim alapján az időjárásról való tárgyalás aztán evvel a pár szóval ki is merül és a népek itt rá se hederítenek, mi folyik az égben/égből. Csak ha már nagyon zuhog, akkor rázogatják dühösen a nyakukból a vizet. Azt már megtanultam az étteremben, hogy ha ilyenkor mosolyogva ajánlok nekik egy csésze teát, akkor azt jó néven veszik és visszamosolyognak, végül azt kívánják, hogy teljen a nap kellemesen tovább.

Szombaton mondtam a főbérlőnek, hogy szeretnék elköltözni máshová, megkérdezte hogy letelt-e a 60 napom, letelt. Mondja, jó. Aztán elment. Örültem, hogy vita és véleményezés, kérdezősködés nélkült ment az egész.

Tegnap kiderült, hogy a ház bérletét a jövő hónapra már nem újítja meg, vasárnap a többiek átmennek egy másik helyre, ami friss szagú, jó állapotú és kisebb. Hét személyes csak, ez szintén egy nagy előny. Este el is mentek a fiúk megszemlézni a terepet, tetszik nekik (rend van, tisztaság, ihajja) és azóta mindenki a szobaválasztás-rendezkedés lázában ég. Kérdezgetik tőlem is, hogy hát én akkor hová megyek. Mesélem a június közepi dolgokat, ennyi. A közbülső két hétről viszont nem tudok semmit, erősen remélem, hogy normális hely lesz arra a tizennégy napra, bár a főbérlő még nem mondott erről semmit. Legkésőbb szombaton szólnia kell.

Viszont ami aggaszt, az a posta és a várt levelek. Az útlevelem még a Home Office-ban van, ha szombat reggelig nem jön meg, akkor gáz lesz. Átirányítani talán még nem késő, próba-szerencse alapon megoldom. Az összes fontos helyen cserélni kell a címet, érdekes lesz. Még jó, hogy van egy listám a fekete noteszban, hogy hová adtam meg ezt a Sydenham road-os címet és fontos. Bank, ügynökségek, etc.

Itt a régi házban már annyira le van lakva az infrastruktúra… és a társaság is eléggé vegyes… habár jó helyen van a központban… jobb lenne egy melegebb hely… milyen lesz vajon az újban a konyha, az ágy, a fürdő… megannyi félbevágott kérdés kering a fejemben, de hát “Don’t worry” szokta volt mondani mindig Magda a mekiben, hát akkor jó, nem aggódok. Korábban ez úgyse az én reszortom volt, talán most se kellene csinálni. Hát jó, akkor most cucc-redukálásba fogok és lomtalanítom a vagyonomat ismét, de most nem kell már a 20 kilós határt tartani, ez már pozitív fejlemény.

((Azt nem tudom, hogy bunkóság-e a többiekkel szemben, hogy nem megyek el gázkártyát feltölteni, tegnap este óta nincs melegvíz-fűtés, csak mert egyrészt nincs szabad pénzem, fogalmam sincs, meddig fogjuk a pénzt arról elhasználni, beszámítja-e a főbérlő most a lakbérbe vagy már utolsó mindenmindegy állapot van, másrészt meg nem is szeretjük egymást annyira, hogy szívességeket tegyek. Ők nem állhatják a kövér embereket, egyikük meg is mondta, aztán voltak még beszólások-amit-nem-voltam-hajlandó-hallani a takarításra és mosogatásra, ó, ez egészen érdekes dolog. Vajon miért feltételezik, hogy minden nő imád takarítani és úgy veszi, hogy az szükséges része a napi létezésének. Nekem például nincsen ilyen részem és hobbim. Van itt pár hangoskodó alak, aki kezéből csak úgy kiesik a koszosedény-koszoseszköz a pultra, lehullik a hagymahéj a padlóra, asztalon marad a szaftostányér és (a mellékes helyiségeket említeni sem szabad) ha esetleg arrébb tesznek egy újságot az asztalon, máris jön a zsolozsma, hogy “én takarítok itt, bezzeg más nem, ezt is nekem kell megcsinálni”. – Tudom, hogy az ilyen mindig célzott irányú és egy fura játszma része. Először még féltem is, hogy nyílt vita lesz, de azt nem merte senki kockáztatni. Kínos pontossággal elmosom magam után a vackokat és rendben tartom a hűtőpolcomat, a többire viszont nem vagyok hajlandó. Nekem nincsen ilyen napi létezésem itt. Sokat vacakoltam rajta, hogy megéri-e ez a bunkóskodás, de sehogyse vitt rá a hajlandóság, hogy közösségi életem legyen itt, mostanában erősen vigyázok a csereértékekre. Érzelmi alapokon meg csak akkor tudok működni, ha kicsit is biztonságot érzek és eddig minden eseményből azt következett, hogy csak magamra számíthatok, rájuk nem; aki jó fej volt, az már elment és jobb, hogy nem eveztünk mélyebb vizekre, mint például magánélet-kibeszélés. (Azt hiszem, az ilyen helyzetekben a magánélet és a szeretteinkről való mesélgetés sebezhetőségi pontnak számít, azt pedig ki hagy szívesen látható helyen? Talán meg lehet szokni ezt is egyszer, de sejtem, ebből még bajok lesznek. Nem ebben a társaságban van a jövőm és a bizalmam.))

Nem is kell magyarázni, itt minden látható, ami Camdent jelenti, a piacot, a nyüzsgést és a mindenszabad-ot. Andi, a Madárguru lőtte a képet, én meg a tollaival ékeskedem.

Térképekkel kapcsolatban többszörös annamáriával találkoztam a rendszerben, nemrég egy véletlen térképelhelyezésnél jöttem rá, mi is volt nekem a bajom Londonnal az első napokban és most jöttem rá, hogy ez nem múlt el még teljesen, sőt.

Kezdetnek itt van mindjárt két fotó. A képek egymáshoz nagyon közeli helyeken készültek, az első az egy turistatájékoztató és iránymutató oszlopon volt, a második meg a buszmegállóban, az előbbi oszlop mellett öt méterrel.Összehasonlítási pontként jól használható egyszer az az ovális részlet, amelyik néhol zöld, először a kép jobb oldalán van (félig látszik), másodszor meg a bal részén. Az igazi világot a googlemaps-ból szedtem, ez megegyezett a kezemben tartott utcatérképpel is, na ott az ovális alul és balra van. A Finsbury Circus a becsületes neve nem utolsó sorban. Ahol álltam, oda böktem a piros jelzőt. Másodszor meg – jól eldugva ugyan – látható mindkét térképen az északi irányt jelző N betűs nyíl, iránya elég meglepő. Az itt egyébként szokásban van, hogy úgy mutatnak térképrészleteket, hogy az észak nem felül van és nem függőlegesen.

A buszos térkép – ez volt a feltűnő – mintha könyökben elfordulva ábrázolta volna a terepet, a turista-kép meg fejjel lefelé. Na ilyet még nem láttam. Olyan már volt, hogy a táblatartó karóra feltett busz-útirány jelzőn az aktuális pont az legfelül volt és a még hátralevő állomások azok csorogtak egy vonalon lefelé, ez második ránézésre megszokható, főleg úgy, hogy a metróban is így szokás jelölni. Felülről lefelé olvasni oszlopot, hát logikus valamilyen szinten. Ezek a térképek így viszont sehogysem. Ha nézem a turista-tájékoztatót, azon ott is van az előre mutató nyíl, a terep meg mégse ott van… Gyanús a térkép-forgatás… vagy nálam van tekerés a fejemben? Én nem szoktam forgatni a térképet és egyetlen helyen tévedtem el nagyon, Velencében, az igaziban, de ott nagyon, azóta se máshol. Viszont amióta itt vagyok, van valami furcsa északtalanság a fejemben és nagyon megzavar, sose tudom, hol vagyok a merre és hát hazafelé…

Itt van a használható változat, google az én barátom.

Végül nem mentem se busszal, se oda, ahová akartam, hanem felnézve az égre éppen látszott a Gerkhin épület csúcsa, jól körbekerülve meg is találtam, utána meg véletlenszerűen belevágtam az utcasűrűbe és bármit találok, jó lesz – ezzel az elgondolással pont megfelelő helyre lyukadtam ki, pályaudvar, meki, metró és busz, ami hazavisz.

Kezdem érteni, miért szeretnek az emberek inkább kérdezősködés útján tájékozódni. Az udvariassági formulájukba biztos nem fér bele, hogy azt mondják, ez a térkép vagy amaz rossz, hibás, inkább nem használják vagy kikerülik és megkérdeznek helyette mindenkit. Hát, lehet így is élni, de ehhez jól kell tudni angolul, úgyhogy még egy kötelező ok, ami rá fog venni a további tanulásra. Kényszer, jaja.

Kihorgásztam egy szép képes kiadványt a napi postai szemétből. Ingatlanok értékesítésével foglalkozott, de nemcsak egy szokásos hirdetési újság volt, keretes fotókkal és rövidítésekből álló mesével mindenféle bungallókról kacsalábon. Úgy indított, hogy szájbarágósan körbemagyarázta, hogyan is lehet nekem, egyszerű földi halandónak olyan álmot kitalálni, amelynek a végén saját ház lesz saját pénzből. A magyarázat a végén arra lyukadt ki, hogy ilyen álmot ne is merészeljek, mert csak és különben is az túl nagy álom. Hanem inkább álmodjak lépésről lépésre és válasszak az ő ajánlataikból. Naháp. Annyira meglepett eme logika, hogy rögtön lapoztam a szótárat, kucorodtam a papír mellé és elkezdtem a cikket szavanként emészteni. Én eddig úgy hallottam, merjünk nagyot az álomból, amíg bírja a kanál, nade itt?! itt, ahol van tej is és méz is és még folyik is? itt ne álmodjunk?! A bevezető oldalakon aztán pénzügytankönyveket alázó magyarázatokkal leírták a pénzszerzési és -beosztási módokat, nekem remek nyelv- és szokás-tanulás volt, valamint nem utolsósorban kapitalizmus-lecke, ha majd én is kőgazdag leszek, így intézem az ingatlan-beszerzést.

No, haladok tovább, a következő lapokon jöttek a szebbnél szebb házak, lakások, panelházak, sorházak és belvárosi csoda-kecók. Ár, finanszírozási mód, időtáv, kinek ajánlják, miről/kiről híres a környék (sznobfaktor) és így tovább, az összes lényeges információ szerepelt a képek mellett. Apropó, az újság ingyenes és olyan kiállításban jön, mint otthon a Lakáskultúra.

A kellő hosszú bemelegítő és lelkesítő fejezetek után egyszercsak hopp! Egy tévés arc és egyben pénzügyi újságíró ugrik a lap bal szélére és hogyaszongya: Győzd le a csődöt! Nosza-hoppsza, oda is tapadtam a lapra, a bemelegítés után már nem volt szükség további figyelem-hergelésre, jöttek is a tanácsok sorban, kilenc pontban. A negyedik lesz most az érdekes, amely úgy kezdődött, hogy “Takarékoskodj úgy, hogy légy zsugori. A zöld módszerek általában a legolcsóbbak, úgyhogy csatlakozz a faölelőkhöz és spórolj pénzt.” A faölelők ténylegesen a tree-huggerek és itt a szlengben azt jelenti, hogy zöldszívű, azaz zöld gondolkodásmóddal zöld életet élő ember. Az a) pontban kiegészíti azzal, hogy használjunk fel mindent még egyszer, ami a háztartásban előfordul, ez ismerős már itthonról is, újrafelhasználni dolgokat egészen kreatív dolog, szerintem nálunk régebb óta hagyomány. Gondolok itt a magyar guberál szakkifejezés mindenféle árnyalatára. A b) pontban meg az jött, hogy hasznosítsd újra a régi mobiltelefonodat pénzért. Mindjárt következett a link, hogy www.envirofone.com, aztán én oda akkor azon melegében el is látogattam és leesett az állam.

Mivel az állam én vagyok, és én nem eshetek le/el itt most, hát gondoltam, egye fene, kipróbálom ezt, mi bajom lehet. Egyrészt nem kell nekem használhatatlan harmadik telefon, másodrészt jó kis fontok jönnek majd a bankszámlámra, harmadrészt ámulat, hogy mennyire egyszerű ezt elintézni, negyedszerre meg esetleg kéne enyhíteni valamit a nájlongyári részvételemmel okozott ökológiai ámokfutáson, he.

Az első lépés annyi volt, hogy regisztrálni kellett egy email-címet és egy valódi címet, névvel, telefonszámmal. Jó volt a netünk, így ez a folyamat a visszaigazoló levélre kattintással együtt csekély egy percet vett igénybe.

Az elektronikus adatok ellenőrzése és visszaigazolása után mindjárt be is lehet adni a telefon adatait, sitty-sutty jött is az ajánlott fontok száma, roppant kedvező egyébként, forintban nem adom meg, mert kétszer annyi, mint a beszerzési ár volt. Azóta meg használtam is, de nem jött be a stílusa, tudása; másnak itt nem kell az ismeretségi körömben, kikódoltatni nem éri meg, blabla, szóval megválunk egymástól, hiába volt trendi lapos és fekete. Na több itt a szöveg, mint amit aztán tenni kell… a telefon eladása az ajánlott ár elfogadását jelentő tovább klikkeléssel megtörtént, következhet a második lépés, amiben is az áll, hogy akkor most ők, az envirofone.com küld nekem egy szép kis pufiborítékot pár napon belül, amibe én beleteszem jól a telefont, bezárom, postaládába viszem, borítékon bélyeg már fizetve előre, és aztán huss. Oké, nagyob használt és régi telefon lepasszolása esetén az általuk ajánlott könyvelt kézbesítéssel való postázás nem éri meg feltétlenül, mert az öt fontba kerül, de ahogy tapasztaltam, itt megbízható a királyi posta. Egyébként a postára battyogás talán a legnehezebb és leghosszabb az egész történetben, most akkor következzen a harmadik rész, ahol is vissza kell ülnünk a fotelunkba és várni, hogy megérkezzen a pénzescsekk a kialkudott árral. Ez a mi postai csomagunk átvétele és tartalmának műszaki átvizsgálása után 5 napon belül megtörténik, feladják a csekket és kész.

Hát elmondani hosszabb macera volt, mint az egész klikkelgetés és olvasás. A honlapjuk szerint a 4 évesnél fiatalabb szerkentyűket eladják újra a piacon, a 4 évesnél régebbieket pedig viszik a bontóba azonnal, pontosan úgy, ahogy egy EU-irányelv javasolja.

Hát erre a két döbbenetre (hogy gyakorlatilag kisujjmozgatással megszabadulhatok egy elektronikai szemetemtől, illetve hogy pénzügyi gondolkodásomba gyökeres változást kell hoznom) meg is ettem egy fél üveg oliviabogyót, olaszt. Nemrég megküzdöttem egy méretes mangóval, de gyakorlatlan vagyok még a növénnyel, mert nem ismertem fel a nagy piros darabról, hogy kell még érlelni-puhítani, ezért 39p költség volt a tanulás, hogy a mangó éretlenül krumpliízű és keménységű. Vagy tán nem is mangó volt?!

Douglas Adams hivei (a mai Törülköző-nap ünnepléseként) Croydonban inkább máshol mászkáltak, mint én, mert nem találkoztunk össze, mentségéül szóljon a városiaknak, hogy ma hivatalos munkaszünetes Bank Holiday volt, ami azt jelenti, hogy dolgozni és pénzt fialtatni nem kell, de vásárolni azt lehet, úgyhogy tömeges soppingolással múlatták a helyiek az időt.

Több kalandra nem futotta ma, kint szemerkélő eső volt és este tízkor még világos.

Van már nekem egy ilyen és azóta nagyon boldog vagyok. Továbbá. Ismét hűtőmágnás vagyok, baráti ajándékozás után, bögre már van, mi baj lehet egyáltalán? A szuvenír-szokásokból már csak a hímzett felsőruházat (röviden london-póló) hiányzik, de ahhoz megfelelő társaság kell persze illetve kicsivel nagyobb kőgazdagság.

×

Háááát az úúúgy volt.. hogy hosszas tanakodás után előkerült a feleletválasztó kétfontosom és eldőlt, hogy megint Camden Townba megyünk és a tervezett erdőjárás lesz a következő szép szabadnap programja. Most úgy mentünk, hogy előbb a Little Venice-t néztük meg, alaposan, fénykép, kacsák, madárhatározás, utána fogtuk az irányt és a térképet, azzal elindultunk a Regents Canal partján. Ez jelzett turistaút és remek szórakozás, az útikönyv szerint két óra hosszú sétácska, nekünk úgy sikerült ezt négy óra alatt megtenni, hogy kábé ötméterenként leálltunk öt percre fotózni. Mire a Camden Lock-hoz értünk, betelt a fejem képekkel, így a hétvégi piaci nyüzsgést most nem fényképeztem, milyen csuda alakok voltak ott pedig! Megint egy másik részletével ismerkedtünk és még mindig maradt nézetlen rész és valahogy úgy vagyok ezzel a városrésszel, hogy jól érzem ott magam, bár lakni nem tudnék errefelé, azért jó ide jönni. Kíváncsi vagyok egyébként a kapható ételekre is, zárás körül már minden menü 3 font és a távol-keleti adagok hatalmasak. A anybag2fonts fánkokat már megkóstoltam, rendben volt, négy nagy karika édesség és elég tömény is volt vacsorára. Most a Cyberdog bolt volt a nagy dobás, nagyon futurisztikus és fel is lehetett próbálni a jelmezeket, már ha volt éppen méret. Bár fotózkodni ott bent nem lehetett, azért a gúgli az én barátom és linkeli a boltot. Zúgott a zene és neon volt a fény, láttam páros patás cipős punkfejeket és hájas pirszinges macákat és ufóbőr nadrágot. Az volt a szerencse, hogy a legtöbb cucc két méretben volt csak kapható és a legnagyobb is fele akkora, mint az enyém, így remek összegek maradtak a bukszámban. Egy bejárati ajtós fénykép pont elegendő, coming soon.

A kedden feladott irataim rendben megérkeztek a Magasságos Hivatalhoz, ánglius nevén Home Office-hoz, ahol is azonnal jegyzékbe vettek, majd siettek hálájukat kifejezni, hogy jelentkeztem a regisztrációra. Azután gyorsan levonták a bankszámlámról az ehhez szükséges összeget és a papírkupacomat a megfelelő irodista asztalára tették.

Ezt onnan tudom, hogy a ma reggeli posta hozott egy levelet tőlük, melyben mindezt leírták és akkor ezt a levelet én most bemutatom a mekiben az legfontosabb embernek (na ebben egyáltalán nincsen különbség Magyarországhoz képest, itt is úgy van, hogy a munkaügyi osztály a Mindennek Az Ura), aki a fő munkaügyes és ekkortól én rendben vagyok.

Ha ma még kidob az ágyam, akkor elküldöm az ügynökségem papírjait is gyorsan, ha már ott van az útlevelem a hivatalban úgy is, akkor ne üljön ott hiába. És ekkortól a másik helyen is rendben leszek, remélem, munkát is küldenek, igencsak jól jönne!

Ez volt a Tetszik Rovatom legújabb pontja, hamarosan megérkezik vissza az útlevelem is, fene tudja miért, de most nagyon rosszul veszem a hiányát, ha nincs itt, én semmi vagyok. Kicsit maradt a magyar személyim, de az is mindjárt lejár és már alig látszik valami abban a kis piros könyvecskében. Oppsz, ennyi lenne hát egy állampolgár? Csak egy pár papír? Filozófiai mélységek helyett most inkább mégis felkelek és intézek egy szendvicset, angolféle teával és aztán kimegyek már végre, mert SÜT a nap.

Ja és. Ma majdnem mentem túlórázni nyolc órát a bohóchoz, mert tegnap kérdezték bent, hogy ráérnék-e, mondtam igen, végül aztán mégsem hívtak. Most aggódhatok megint a jövő heti bevételről, mert az most sovány lesz az igényeimhez képest. Valahogy ki kell hozni a költözési költségeket, ez a Home Office (bármilyen jól is ment eddig) és a kaució kicsit sok pénz egyszerre. Ez volt a nyavalygós rovatom, de gyorsan berekesztem.

A Google Maps segítségével, pontosabban annak Street View opciójával lehet látni egy klassz kis képen, milyen ez a ház. A Thurloe Square, SW7 keresőszót beírva és bekapcsolva az utcanézőt, máris indulhatunk, el kell fordulni a házszámos oszlopoknál, egy kicsit menni előre, amíg láthatóvá nem válik a következő utca, a South Terrace, ezen a sarkon áll a ház. A ház hátsó része a South Kensington vasútállomásról kiinduló sinekre néz és nagyon furcsán háromszög-szerű az egész. Nehezen lehet elképzelni, hogy a legszélső szobába a muskátlin kívül még befér valami, de láttam ott függönyt, ami életet jelent, így nem elképzelhetetlen, hogy laknak abban.

Egyébként itt elképesztő helyeken tudnak lakni a népek, kicsiségben és nagyságban minden szélsőség előfordul, sőt! Pincében, lépcső alatt, padláson, galamb mellett, garázsnál és hídpárkányban, mindenféle lakást lehet találni és lakni. Jó pénzért persze, mert drága itt a lakhatás, bárhová megyünk. A magyar árakat már nem is szabad szóba hozni. A minőség az megint egy teljesen más kérdés, a patikatiszta valódiújtól az ótvar majdnembádog viskóig minden előfordul. Tapasztalataim szerint itt a “normális, alap” szint az a magyar “nyócker” kategóriával versenyez.

Illetve még egy. Itt a vasutak mellett egészen kényelmesen lehet lakni, ugyanis a vonatok nagyon csendesek. Mi is vasút mellett vagyunk, két ház van közöttünk és a sínek között. Kicsi házak, nagy sínek. Mégse halljuk a vonatok zaját, se kerékcsikorgást, se vagonhuppogást. Sőt, néha még a felüljáró hídon se halljuk a közlekedést, ha mondjuk a Gatwick Express suhan, az tényleg suhan. Egyetlen egy hangos, a szupergyors csatornaalagút-járó Eurostar villanymozdonya. A St. Pancras pályaudvaron csellengve elkaptam egy megérkezését, zúgott mint a veszett fene, no ez akkor az egyetlen eddigi kivétel. A metró sem nagyon hangos, bár az zakatol egy kicsit, főleg a felszíni részeken.

Így aztán egy cseppet sem elképzelhetetlen, hogy ebben a vasalókeskeny házban lakik jó pár ember, aki felülről tudja a menetrendet.

Itt az ideje, hogy a hivatalos angliai munkavállaláshoz elintézzem az utolsó fontos papírt. A munkaszerződés aláírásának napjától kezdve 30 napon belül be kell jelentkezni a Home Office UK Border Agency-nél.

Az itt élő magyarok szakzsargonjában ez egyszerűen: “intézed a Home Office-t”. Az ángliusok WRS-nek mondják, főleg telefonban nehéz érteni, de persze úgy is elismétlik, mert fontos. Ebben az országban az emberek túlnyomó része betartja a törvényeket, a cégek is, már ami a munkaidőt, munkabért és foglalkoztatási ígéreteket illeti. Ha azt mondják, hogy a munkaidő 14:00-kor kezdődik és 16:00-ig tart, akkor az 95%-ban úgy is van és 14:01-kor már illik lengetni a kalapácsot, mert hamar lapát nő az ember alá. 16:01-kor meg már az öltöző felé kell menni. Ha nem így akarják, akkor szólnak. A túlóra-kifizetés az más kérdés, ha előtte megmondják, hogy lesz érte pénz, akkor az 95%-ban úgy is van. Ha meg azt mondják, hogy nincs munka, nem kell menni, az is úgy van.

Na tehát most mindenképpen el kell intéznem ezt a papírt, használnom kell a jó öreg királyi postát, kell pár útlevélkép (amit hoztam, elfogyott és most sajnálom, hogy olyan helyekre adtam oda, amiből egy penny haszon nem jött) és hat-hét nap türelem, míg visszajön az útlevelem.

Érdekes, az ügynökségnél eddig nem volt arról szó, hogy kell nekik WRS, erre ma felhívnak, hogy mostantól van rá 30 napom elintézni. Oppsz, a mekiben előbb meglesz, itt a héten már intéznem kell, mert kifutok az időből. Egyébként az elküldést igazoló papírt ha bemutatja a munkaadójának az ember, az már konkrét intézésnek számít, az elbírálás eredménye (egy konkrét szám, pont úgy, mint az NI) amúgy is megérkezik hozzájuk.

Hát akkor ma már nem halogatom tovább a dolgot, arcmosás, hajrend, hajrá. És könnyebb leszek 90 fonttal.

A legfontosabb információk az UK Border Agency honlapjáról megszerezhetőek, magyarul is.